Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hátborzongató, lélegzetelállító, csodálatos – ezek a szavak jutottak először eszembe, amikor múlt kedden a 15-ös kapun keresztül beléptem a Stamford Bridge nézőterére, a Fenerbahce elleni BL-találkozó előtt.

De kezdjük az elején. Múlt hétfőn este még hihetetlen volt arra gondolni, hogy 24 órával később egy BL-negyeddöntőt tekinthetek meg a helyszínen. De egy álom valóra vált, és két klubtárssal együtt kedden reggel elindultunk Londonba, hogy ott Grimrieper segítségével kijussunk a stadionba.

A mérkőzés előtt már két-három órával özönlöttek a kék mezes szurkolók a Chelsea stadionját körülvevő utcákon. A metróállomással szemben árusok kínálták Chelsea-s portékáikat, a könyvtől kezdve a kitűzőn és a sálon át a játékmackóig mindent lehetett kapni.

A tömeg hömpölygött, de hiába a többezres létszám, minden rendben zajlott, a jelenlévő rendőröknek egyáltalán nem akadt dolguk. A vendégszurkolók is kimerészkedtek a Chelsea-sek közé, de egy-két zrikáláson kívül mást nem kaptak. Hiába, ilyen az, ha valahol rend van!

A beléptetés is egyszerűen zajlott, nem volt lökdösődés, noha ezrével akartak bejutni a stadionba a drukkerek. Jegyünk a Matthew Harding Lowerre szólt, Danival a hatodik sorban ültünk, a szögletzászlónál, Kálmán egy sorral, Mafi pedig 6-8 sorral feljebb.

Egyszerűen fantasztikus volt a hangulat már félórával a mérkőzés előtt. Szóltak az indulók, a szurkolók együtt énekelték ezeket, és lengették a minden székre odakészített zászlókat, közben pedig a játékosok a pályán melegítettek. Egy-két pontatlan passz után pár méterre előttünk láthattuk azokat a focistákat, akiket eddig csak a tévében csodálhattunk.

Mikor kivonultak a csapatok, a stadion valósággal izzott, olyan volt a hangulat, hogy győzelmen kívül más eredmény nem jöhetett szóba. Ballack találata után szinte felrobbant a Stamford Bridge, közel negyvenezren harsogták, hogy góóól! A drukkerek egymás nyakába ugrottak, hiába most látták egymást először és könnyen lehet, hogy utoljára is. Zengtek-zúgtak az indulók, leggyakrabban a Carefree hangzott fel. Hátborzongató, amikor a Matthew Hardingon ezt 6-8 ezren éneklik egyszerre.

Érdekes volt az egykori Chelsea-játékos, Mateja Kezsman fogadtatása, akit a nézők fele megtapsolt, másik része kifütyült. Szintén érdekes volt látni, hogy a kivetítőkön már a szünetben ismételték a helyzeteket, és a másik meccs góljait is megmutatták.

A Kékek fölényben játszottak végig, de a fontos második gól csak a végén akart összejönni. Essien szinte előttünk csinálta meg azt a gyönyörű cselt, aztán érkezett Lampard, a labda a hálóban, és szólt is a Super-super Frank! Az ünneplés ismét csak hatalmas volt, és kitartott a lefújásig. Abban a pillanatban, amikor a német bíró a sípjába fújt, és biztossá vált, hogy öt év alatt negyedszer is bejutunk a BL elődöntőjébe.

A meccs végén a 40 ezer néző öröm (és sör) ittasan hagyta el a stadiont, mindössze néhány perc alatt. Azért kritikus hangokat is lehetett hallani, hiszen a játék nem volt szemet gyönyörködtető, de a győzelem és a továbbjutás elégedettséggel töltötte el a szurkolókat.

Én két nappal később a stadiontúrán is részt vettem, amely során az öltözőkbe és a sajtószobába is bevezettek minket, ülhettünk a kispadon, sétáltunk a pálya szélén, vagyis szinte mindent kulisszatitkot megmutattak. A múzeum páratlan gazdagságú, 1905-tól napjainkig minden Chelsea-vel kapcsolatos ereklye (régi mezek, programfüzetek, kupák és érmek) megtalálható benne.

Most pedig ugorjunk előre hétfőre, a Wigan elleni meccshez. A hangulaton már a meccs előtt órákkal érződött, hogy ez „csak” egy bajnoki egy kiscsapat ellen, ennek ellenére számszerűen kétezerrel többen voltunk a stadionban. A Shed Loweren ültünk, szinte pont szemben előző helyünkkel, ismét a hatodik sorban, az ötöd vonalával egy magasságban. A magyarországi viszonyokhoz képest természetesen mindenre csakis óriási rácsodálkozás a reakció, két dolfot mégis kiemelnék: a meccs kezdetéig lehet fogadni a stadionban és lehet sörözni a stadionban. Balhé persze sincs, de ahol a szurkolók kiszolgálására igazán figyelnek, ott mindent bedobnak.

Kicsi a világ – a mondás tényleg igaz, ugyanis előttünk két sorral egy másik magyar különítménnyel találkoztunk! A kollégáknál magyar zászló is volt, ez remélem minél többen látták a tévéközvetítés alatt.

A Sheden nincs akkora szurkolás, mint a Matthew Hardingon: míg a BL-meccsen végig álltunk, itt már az első percben szóltak hátulról, hogy üljetek le. Egy-két próbálkozás volt, hogy megmozgassák a drukkereket, de mivel az első félidő elég álmos volt, így a fogadókézség sem volt a legnagyobb a szurkolásra. Az indulók és a rigmusok ugyanúgy szóltak, de kevesebben énekelték, és hamarabb is abba hagyták.

A második félidőben ez némileg megváltozott. Ehhez kellett Joe Cole beállása is, aki remek megmozdulásaival azonnal tűzbe hozta a közönséget, majd Essien gyönyörű gólja után már mindenki tombolt.

Ezt követően a közönség is azonnal űzte-hajtotta a csapatot, amit 15-20 perc kiváló játékkal, és óriási helyzetekkel háláltak meg a fiúk. Nem volt benne a meccsben a pontvesztés, mégsem volt szerencsénk, hiszen a végén Heskey egyenlített. Mindenki ledermedt, keserűség ült ki az arcokra, különösen azt látva, hogy a Wigan-játékosok előttünk ünnepeltek.

A stadion talán még hamarabb kiürült, mint kedden, sokan lehorgasztott fejjel bandukoltak, egy angol drukker mellettem Grantet szidta nem Shakespeare-i stílusban. A környék gyorsan elcsendesült, mindenki hazafelé, vagy egy pubba tartott, hogy minél hamarabb elfelejtse ezt a rossz véget érő estét – és aztán legközelebb ugyanúgy felvegye a kék mezt, és elinduljon a Stamford Bridge-re, hiszen „Blue is the colour, football is the game, we're all together, and winning is our aim…”

Chelsea-meccsek
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.